Vége

Ez az oldal részben megszűnt. Az írásaim majd valamikor könyv alakban jelennek meg.

Figyelem! Az itt található írások az én tulajdonaim, engedély nélkül nem másolhatók!

—————————–

Szakmai oldalam: http://endrebarath.tumblr.com

—————————–

The Years of Decay


 

A tömegember menekül az általa felégetett civilizációból. Zdzisław Beksiński alkotása:

bek

Te – avagy nem menekülhetsz önmagadtól

Te – avagy nem menekülhetsz önmagadtól

Szerintem egy ember a legnagyobb hibát akkor követi el az életében, ha nem mer szembenézni azzal, hogy egyén. Mit is értek ez alatt?

Azt, hogy minden értelmes, gondolkodó ember eljut egyszer oda hogy rájön: egy bizonyos szint után nem várhat válaszokat másoktól. Másképp megfogalmazva: minden kérdésnek, problémának megvan az a szintje, ahol magadra maradsz vele.

Tanulunk egymástól, elmondhatunk dolgokat, élményeket, információkat, következtetéseket egymásnak. Elmesélhetjük a tapasztalatainkat, akár az egész életünkről, akár a világnézetünkről, bármiről. Meggyőzhetjük egymást, akár teljesen megváltoztathatunk valakit. Segíthetünk egymásnak abban, hogy jobban átlássa a dolgokat, bölcsebb legyen, okosabb legyen. De egy szint után már magunkra maradunk. Lehet, hogy egy-egy konkrét kérdésben újat és újat tudunk tanulni másoktól – idővel egyre kevesebbet, bár az a kicsi is sokat számíthat – de úgy általában az ember átfogó gondolkodása, világnézete egyre kevésbé fog függni ezektől a kis dolgoktól. Tehát magunkra maradunk.

Ez a dolog részben hasonlít egy másik problémára, méghozzá arra, hogy nem lehet 100%-os biztonsággal tudni semmit. Ez nem jelenti azt, hogy elég nagy biztonsággal ne lehetne tudni a dolgokat, akár a legfontosabb dolgokat is. Sokan azzal nyugtatgatják magukat hogy úgyse lehet semmiben biztos az ember. Na ja, biztos nem. De valamennyire biztos igen. De sok ember azzal eteti magát hogy “ááá úgyse lehet semmit se biztosan tudni”.

Sajnos a legtöbb ember már ezeken a problémákon elakad. Pedig még ezek után is van egy másik probléma, amiről az elején írtam: végül magadra maradsz. Mindig lehet majd kicsit fejlődni, kicsit bölcsebbé válni, kicsit biztosabbnak lenni a világnézetedben, de mindenben eljön végül egy olyan szint, ahol már csak te maradsz. És bármennyire is fájó, de ez az egyén, az indivídum, az értelmes lény egyik lényege.

Keresztényként miért nem hiszek a hitben?

Keresztényként miért nem hiszek a hitben?

A hit (vagyis amit hitnek neveznek) egy hatalmas választóvonal a különféle emberi gondolkodásmódokban és világnézetekben. A különféle vallások előszeretettel hivatkoznak a hitre, mint valamiféle mindent “megmagyarázó” dologra, miközben épp azt állítják hogy a világ lényegi dolgait (pl. Isten, Istennel kapcsolatos dolgok) nem lehet megmagyarázni, hanem – ahogy fogalmaznak – “nem lehet érteni, hanem ebben hinni kell”. Mondhatjuk úgy is, hogy ez a vakhit.
Más világnézetek (pl. ateizmus, materializmus) pedig ennek épp az ellenkezőjét állítják: a dolgok megérthetők, kutathatók, vizsgálhatók. Szerintük a hit egy ostobaság, és rendkívül káros dolog.
Az “arany középutas” emberek pedig úgy gondolják, hogy az igazság valahol a kettő között van.
Ez az írás nem arról szól konkrétan, hogy kinek van igaza, hanem mint keresztény próbálom azt elmagyarázni, hogy én miért nem hiszek abban a hit-fogalomban, amit a közvélekedés és a kereszténység nagy része hitnek nevez. Az írás keresztényeknek szól, tehát úgy próbáltam megfogalmazni, hogy ők megértsék.

Ami talán a legfontosabb, hogy természetesen én nem hiszek a vakhitben, és ilyesmit nem is olvastam a Bibliában. A Bibliában szereplő hívők sosem azért hittek Istenben, Isten dolgaiban, mert valami megmagyarázhatatlan vakhittel hittek. Ez persze nem jelenti azt, hogy értettek is mindent. És itt a lényeg: természetesen én sem állítom azt, hogy valamiben csak akkor lehet hinni, ha teljesen értjük, ismerjük, “látjuk”. Nem is lehetséges minden tudni, mindent teljesen érteni, sem a világból, sem önmagunkból, sem semmiből. Ilyesmit csak valami elavult, buta materializmus szokott állítani. (Valójában még az is egy hazugság, hogy pl. egyszerű anyagi dolgokat, mint pl. egy szék teljesen megérthetünk.)

Tehát én azt állítom, hogy a Bibliában található hívők hite egyáltalán nem vakhit, egyáltalán nem valami zavaros-misztikus, megmagyarázhatatlan valami. Az viszont tény, hogy a mai keresztény egyházak nagyrészt ilyennek tartják a hitet, és ezt is hirdetik.

Az alapvető probléma szerintem a hit magyarázata és gyakorlata körül az, hogy a keresztény hívők sem merik semmire se rámondani hogy bizony nem tudják és pont. Nem merik önmaguknak sem bevallani, hogy amit nem tudnak, azt nem feltétlen lehet kimagyarázni holmi zavaros hit dologgal, hanem be kéne vallani hogy nem tudják.
Persze, az tény, hogy a mai világban nehéz ezt tenni, hiszen a mai korszellem (a materialista-ateista korszellem) azt hazudja, hogy mindent tudni lehet és kell is. Azt hazudja, hogy amit nem lehet bebizonyítani az nincs is. Azt hazudja, hogy amit nem lehet egy laboratóriumban fél óra alatt bebizonyítani, az nincs is. Csakhogy ez persze hazugság, és ezt tudják ők is. Persze ők sem merik bevallani, hogy bizony az életük nagy része nem félórás, bármikor megismételhető fizikai kísérlet, hanem kockázatos és bizonytalan ÉLET.

Tehát úgy gondolom a materialisták és a keresztények is átestek a ló túlsó oldalára. A keresztények esetén ez nagyon tragikus és szomorú dolog. Mert mit is tanítanak és gyakorolnak a keresztények a hittel kapcsolatban? Azt, hogy ha valamiben “hinni kell”, azt nem is lehet tovább vizsgálni, nem lehet jobban megérteni, nem is kell, sőt, bűn tovább kutatni, mert akkor “hitetlen vagy”. Nos, ez totálisan ellenkezője annak, ami a Bibliában van. Olyat is kitaláltak egyes keresztények, hogy “hinni szívvel kell”, és itt persze valamiféle érzelmes-romantikus szív fogalomra gondolnak, és nem arra ami a Bibliában van. Mert a Biblia a szív szót épphogy a bölcsességre, egyfajta mélyebb értelemre alkalmazza, méghozzá látványosan.

A materialista korszellem egy másik hazugsága az, hogy amit az ember nem tud pontosan megmagyarázni, pontosan megfogalmazni, az nem is lehet igaz. Vagy ha mégis, akkor az az ember aki állít valamit, de nem tudja pontosan megmagyarázni, az hülye. Hülye és értéktelen ember. Mert ügye csak az az igazi, értékes ember, aki profin megfogalmazva és pontosan meg tud mindent magyarázni.

Persze túlzok, de így talán érthetőbb mit akarok mondani.

Ugyanígy, sok keresztény úgy gondolja és gyakorolja, hogy aki nem vallja az ő hit és szív fogalmukat, az nem is keresztény, vagy legalábbis súlyosan tévelygő eretnek. Ki is közösítik maguk közül azokat, akik nem merik lelkesen és magabiztosan kijelentgetni mindenféléről hogy ők bizony azt hiszik, szívvel. És hogy azt hinni kell, szívvel, és kész, pont. Nem kell kutatni, megérteni, keresni, hanem az úgy teljes és kész, hogy “szívvel hisszük”.

És mi ennek a magyarázata? Miért viselkednek így a hívők, és miért tanítják ezeket? A kulcs szerintem a hatalom és a büszkeség. Mert milyen menő(nek tűnik) az hogy ha valamit nem értünk, arra szépen rámondhatjuk hogy “szívvel hisszük”. Milyen dicsőségesen hangzik! Milyen magabiztosan! És hát aki magabiztos és határozott, annak biztos igaza is van! Na meg milyen király dolog az, hogy nem kell kutatni, keresni, gondolkodni, hanem csak hasunkra ütünk, és kijelentjük hogy “hiszek, szívvel”… Aki pedig be meri vallani, hogy ő bizony egy csomó mindent nem ért, nem hisz, nem tud, azt kiközösítik, lenézik, megvetik. Ugyanúgy, ahogy a materialista korszellem (amely kisajátította magának az értelmet, értelmességet) is lenéz mindenkit, aki nem tud mindent.

Persze túlzok, direkt eltúlzom amit írok, de azért, hogy jobban ki tudjam fejezni mit is akarok mondani.

Végül még pár mondat arról, hogy vajon Isten mit gondolhat erről a “szívvel hiszünk” misztikus-zavaros izéről? Hát szerintem a következőket: “hát ezek már mindent hisznek, tehát nekem már nincs itt tennivalóm…”
Jézus szerintem erről beszélt, amikor azt mondta, hogy “legyetek olyanok mint ezek a gyermekek”. A kisgyerek nem szégyelli, ha nem tud valamit (jó esetben), és kutat. És pont azért tud jól kutatni, mert nem csapja be magát azzal, hogy ő aztán nagyon menőn és magabiztosan tud mindent. Na persze, ahogy felnő, úgy öli meg önmagában ezt a mentalitást… Pedig Jézus szerint ezzel a mentalitással lehet Istent megismerni…

Egy érdekes bizonyíték a Biblia mellett

Egy érdekes bizonyíték a Biblia mellett
(Ez az írásom hívőknek szól.)

Van a Bibliában néhány ember, akikről elég sokat olvashatunk, személyes dolgaikat is. Szinte megismerhetjük őket ezáltal: Dávid király, Salamon, Jób stb. Számomra a Biblia igazságának és hitelességének egyik bizonyítéka az, hogy ezek az emberek valóságosnak tűnnek, valódi embereknek, akik tényleg éltek. Én jó emberismerőnek tartom magam, és ezért számít nekem sokat ez. Regényekben is vannak persze hiteles személyiségek, de általában azok is valós személyekről vannak mintázva, vagy azokból összegyúrva. Azonban számomra ezek a Bibliában leírt személyek még ezeknél is mélyebben valódinak tűnnek.

Vannak más emberek is a Bibliában, akikről sokat megtudunk, de ők általában tökéletesebben jártak Isten akaratában, ezért talán kevésbé jön át a személyiségük. Na ez így lehet, hogy kicsit félreérthető… Szóval ott van pl. Mózes vagy Pál apostol. Mózes tetteiről sokat megtudunk, Pálnak meg még a nagyon részletesen a gondolatait is olvashatjuk. Az előbbiekről – Dávid, Salamon, Jób – azonban szerintem több “ember számára érthető” információ jön azáltal hogy a bűneiket, szenvedésüket, keserűségüket, panaszaikat is olvashatjuk. Dávid írta szinte az egész Zsoltárok könyvét. Salamon írta vagy gyűjtötte össze a Példabeszédeket és a Prédikátor könyvét is ő írta. Jób könyve pedig minimum egyharmadában Jób beszédei, nagyon mély gondolatai. Végül is Pál apostolról is sok személyes dolog átjön az írásai által, viszont ezek az írások nagyon töményen teológiát is tartalmaznak és sokszor nehezen érthetőek, ezért nehezítik hogy átjöjjön rajtuk keresztül Pál apostol “emberi oldala”.

A Biblia egyik lényege, hogy Istenről tudhatunk meg sokat belőle. (Isten is egy “valaki”, illetve úgy tűnik, az ember szemszögéből felfogva “több valaki”, mert az Atya és Jézus meg a Szentlélek is “valakik”.) Jézus tökéletesen Isten akaratában járt, ezért azt hiszem, hogy az emberi oldala – olyan értelemben, ahogy az előbb Jóbról, Dávidról és Salamonról írtam – kevésbé megismerhető. De mégis: bár kevés van írva a szenvedéseiről, kétségeiről, azok mégis nagyon “súlyosak”. Aki megérti, hogy mit jelent az, hogy Jézusban Isten ember lett, annak ezek a kis beszámolók olyan erővel bírnak, mint a Jób, Dávid vagy Salamon szenvedéseiről szóló Biblia részek. Ennek csúcspontja pl. az amikor a kereszten ezt mondja Jézus: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”.

De nem erről akarok most írni, hanem csak Jóbról, Dávidról meg Salamonról.

Dávidról tudok a legkevesebbet írni. Nem volt egy nagy “filozofálgató” alkat, egyszerűen egy egyenes ember volt, aki mélyen a szívében ismerte Istent, értette, hogy mi az igazság, igazságosság. Ennek megfelelően élt, cselekedett. Határozott, egyenes dolgokat tett, na meg persze hibázott is, de csak egy nagy bűne, elesése volt.

Jób is hasonló lehetett, azonban őt csak abban az állapotában ismerjük amikor nagy baj érte. Részletesen ki is tudta fejezni a nagy baj miatti gondjait, még ha ezek a beszédei főleg csak értetlenkedésből állnak is, nagyon informatívak. Ezek az értetlenkedések, panaszok szinte mintha az én gondolataim lennének, amikor panaszkodok Istennek, vagy mikor gondolkodom az “élet nagy kérdésein”. Egyszerűen döbbenetes olvasnom Jóbot. Ahogy olvasom, szinte ki kell mondanom amit olvasok és bólogatnom kell közben. :) Bár engem sosem ért olyan nagy baj, mint Jóbot, de mégis… A “szív gondolatai” amiket Jób beszél… nagyon mélyről jövő dolgok…

És végül ott van Salamon, akiről szerényen :) csak azt mondhatom, hogy “értelmi gondolkodásban” szinte teljesen olyan vagyok, mint ő… (Nem véletlen, hogy a keresztény közösségekbe se nagyon tudok beilleszkedni, azok se igazán szeretik Salamont.) Salamon írásai döbbenetesek számomra, és egyre csak döbbenetesebbek lesznek, ahogy a “szívem gondolatai” egyre inkább tudatosabbakká válnak bennem (már amennyire ez lehetséges) – és ahogy Salamon írásait egyre jobban megértem. Salamon magányos ember volt, ez számomra teljesen világosan átjön a Prédikátor könyvéből. És nem is akárhogyan volt magányos – mert sokféle típusú magányosság van – úgy volt az, ahogy én, pontosan úgy. Durva lesz amit írok, de igaz: ebben a fajta magányosságban senki élő ember nem társam, csak a rég halott Salamon. De ő aztán nagyon, zavarba ejtően nagyon, és ez nagy segítség nekem. Na, ebben legalább szerencsésebb vagyok, mint ő…

Ezek olyan dolgok, amiket egy nem hívő ember sose fog megérteni. Nem fogja megérteni, hogy miért bizonyíték nekem, hogy számomra hitelesek, valódiak ezek az emberek. Ahhoz, hogy ezt megértsük, hasonló dolgokat kell átélnünk, hasonlókat kell átgondolnunk életünk során, hasonlóknak kell lennünk, mint ezek az emberek.

 

 

Az Anyag Tanúi

Az Anyag Tanúi
(novella)

-Jó napot kívánok! Az Anyag Tanúitól jöttem!

-Mi van? Jehova Tanúja? Na húzzon innen…

-Várjon uram! Nem a Jehova Tanúja vagyok, hanem az Anyag Tanúja. Valódi szabadságot tanítok.

-Mit? Nem érdekelnek a vallásos dumák.

-Uram, ez nem vallásos duma. Szerintem a vallások nem igazak. Én azt vallom és hirdetem, hogy mi emberek simán csak anyagok vagyunk, és mivel nincs semmiféle “felettes hatalom” ezért azt csinálhatunk amit csak akarunk, úgy élhetünk ahogy csak akarunk!

-Mi? Ezt most nem értem… anyag? Ez nem vallás? Miről beszél? Úgy élhetünk ahogy akarunk?

-Igen. A vallásosak azt hirdetik hogy valamilyen istennek a törvényei szerint kell élnünk és akkor halálunk után nem jutunk a pokolra. Én viszont azt hirdetem hogy nincs se pokol, se menny, meg semmi ilyesmi. A halál után egyszerűen megszűnünk, nem érzünk majd se jót se rosszat.

-Hát… izé… én is így gondolom… azt hiszem… De én katolikus vagyok.

-Az nem számít! Engem is katolikusnak neveznek, csak mert kisgyerekként meglocsoltak vízzel a katolikus egyház szokása szerint. De én erről nem tehetek, én nem kértem ezt, gyerekként nem is tehettem ellene.

-Akkor maga most katolikus?

-Nem, hiszen felnőttként úgy döntöttem hogy nem leszek vallásos. Maga is dönthet így.

-Hát… mit is mondott az előbb, hogy nincs Isten? Úgy élhetek ahogy akarok?

-Igen! Pontosan! Az élet, és az ember is az anyagból fejlődött ki evolúció által, nem kellett semmiféle Isten ehhez.

-Igen, az evolúcióról én is hallottam már. Egyébként én se hiszek Istenben meg az egyházban. Igazából engem is csak megkereszteltek és kész, ennyi. Sose hittem Istenben. Azt hiszem én úgy is élek, ahogy akarok… De az evolúcióban a vallásosak is hisznek.

-Igen, a legtöbben hisznek benne, de belekeverik Istent is. Erre semmi szükség! Az evolúció teljesen jól megvan Isten nélkül is, működik szépen. Én meg vagyok győződve arról, hogy nincs Isten. Az élethez csak az evolúció kell. De hagyjuk az evolúciót, a lényeg, hogy nincs Isten, nincs pokol, nincs halál utáni számonkérés vagy ítélet, nincsenek isteni törvények! Teljesen szabad lények vagyunk! De más vallások se igazak, például a buddhizmus sem.

-Hm… azt hiszem értem amit mond. Ilyen tisztán és egyszerűen eddig még nem fogalmaztam meg ezt magamban… Igazából én se hiszek Istenben…

-Nagyszerű! Örülök, ha valamit segíthettem…

-Igen. Igen, azt hiszem tényleg segített. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hittérítők fognak… izé… elnézést… Szóval hogy így az ajtóban állva fog egy ember segíteni nekem ilyen vallásos… ööö… izé… szóval ilyen világnézeti kérdésekben. Tényleg jobban érzem magam. De most mit kell tennem?

-Tenni? Nem kell semmit tennie! Én csak ennyit akartam elmondani. Nem kell belépnie semmiféle egyházba vagy ilyesmibe, fizetnie se kell semmit, vallásos könyveket se kell olvasnia vagy terjesztenie. Ön egy szabad ember. Megyek is tovább. Viszontlátás!

-Viszlát és még egyszer köszönöm.

 

(C) 2012 Baráth Endre

 

Gondolatok a Szentháromságról

Gondolatok a Szentháromságról – keresztényeknek
(gondolatok)

Katolikusoknak vagy protestánsoknak talán ijesztő lesz amit írok: én nem hiszek a Szentháromságban! De megnyugtatásul: viszont hiszem hogy az Atya, a Fiú és a Szent Lélek (Szent Szellem): mindegyikük személy és Isten. Sem Jézus, sem az apostolok tanításában nem olvasok Szentháromságról, viszont arról igen hogy az Atya a Fiú és a Szent Szellem személy(ek) és Isten(ek).

Hogy lehet egy személy több személy is egyszerre? Szerintem nem olyan bonyolult a kérdés mint elsőre látszik!
A nyelv is kifejezi néha úgy magát, mintha egy ember is több “valaki” lenne. Tehát saját magunkról is úgy gondolkodunk sokszor, mintha “többen lennénk”. Az ember meg tud beszélni önmagával valamit, vitatkozni tud önmagával stb. Azaz mintha “odabent” több kis “valaki” lenne, több valaki “dolgozna” egy közös ügyön (ami az ember teljessége).
Ha az ember megfigyeli a saját gondolkodását, akkor önmagán is észreveheti, hogy például önmagával vitatkozik. Nem a beteg emberekről beszélek, akiknek megbomlott az agya, skizofrének vagy ilyesmi. Normális, ép elméjű emberekről beszélek. (Persze akinek semmi önkritikája nincsen, annak kicsi esélye van hogy önmagával vitatkozzon és ilyen érdekes megfigyeléseket tegyen önmagán.)
Tehát én úgy gondolom hogy a “valaki” fogalom, a “személy” fogalom nagyon bonyolult dolgok. Ha az ember ilyen összetett, akkor Isten miért ne lehetne az? Persze nem hiszem hogy Isten pl. vitatkozik önmagával, pontosabban… ez sem olyan egyszerű. Azt gondolom hogy Isten “több személyű megnyilvánulása” abból származik, hogy mi, kicsi emberkék csak így tudjuk valamennyire felfogni őt. Tehát ő direkt így nyilvánul meg felénk! Ez Jézusban mutatkozik meg leginkább: Jézus is Isten, de ember is. Sőt, igazából ő bekorlátozta magát “emberbe”. Tényleg bekorlátozta, tehát pl. nem tudott mindent (ő maga mondta ezt). Pedig Isten mindent tud. Jézus szenvedett, félt is, sőt, rettegett, sőt a halála előtt ezt is mondta: “Atyám, miért hagytál el engem?”.
A Bibliában sokszor van hogy Isten úgy viselkedik mintha ember lenne. Kérdez, felelősségre von stb. Sokan bele is kötnek ebbe hogy micsoda fércmű a Biblia hogy Istent ilyennek mutatja. Ez azonban nem logikus következtetés. Igenis Isten emberi módon viszonyul az emberhez. Hogyan is tehetné máshogy, hiszen akkor abszolút semmit se értenénk belőle!
Vissza a Szentháromsághoz. A Bibliából sokat megtudhatunk az Atyáról, a Fiúról (Jézus) és a Szent Lélekről. Például én ilyeneket olvastam és következtettem ki: az Atya a “központ”, Jézus az Atya emberi keretek közé szorított “megnyilatkozási formája” az emberek felé, a Szent Szellem pedig az isteni megnyilatkozási forma az emberek felé. Bár a Szent Lélek is valamiféle “központ”, azaz Isten lényege. Például sokan Isten Szellemét csak valami energiának vagy ilyesminek tartják. Én azt gondolom – és a Bibliából is egyértelmű ez – hogy a Szent Szellem is egy személy, egy Valaki. Isten személye elég gazdag ahhoz, hogy minden megnyilatkozási formája egy személy gazdagságával bírjon. De igazából szinte az ember is ilyen! Pont erről szól tehát ez az írásom: maga az ember is olyan, hogy a részei is szinte külön-külön valamiféle önálló “valakinek” tűnnek.
Egy másik dolog ami nagyon fontos: Istent nem lehet szétszedni, azaz nem igazán értelmezhetőek a részei külön-külön. Egyes keresztény nézetek az embert is szét akarják vagdosni részekre: szív, elme, szellem, lélek stb. De sokszor azt vettem észre, hogy minél inkább szétszedik, annál kevésbé értik, annál rosszabb elméleteket találnak ki az emberről, az ember működéséről.
Tehát: az ember és Isten hasonlósága mutatkozik meg ebben a “többszemélyiség” dologban szerintem. De ez se véletlen, hiszen a Biblia szerint Isten a saját képére és hasonlóságára teremtette az embert.

A nap, amikor a Csordaszellem leszopta a saját…

A nap, amikor a Csordaszellem leszopta a saját…
(novella)

Pista nagyon izgatott volt egész nap. De végre véget ért a munka! Rohant is haza, mert aznap kötötték be neki az internetet, és már nagyon ki akarta próbálni. Bár a munkahelyén pár hónapja már volt net, de az nem volt az igazi, mert munkaidőben csak a munkával kapcsolatos dolgokhoz használta. De most végre otthonról is netezhet!

Hazaért, és azonnal a számítógép elé ült. El is kezdett netezni. Megnézte a híroldalakat, a videós oldalakat, fórumokat, meg mindenféle dolgot. Végre nyugodtan internetezhet órákon keresztül! Összevissza kapkodott, annyira szeretett volna mindent megnézni. Hatalmas szabadságot érzett, olyat, amit gyerekkora óta nem. Tudta, hogy az internet egy újfajta szabadságot hoz el neki, és egy újfajta szabadság korát az emberiségnek.

A Csordaszellem lassan lebegve közeledett Pista lakásának ablaka felé. A Csordaszellemet úgy kell elképzelni, mint egy lebegő sötét felhőt. De nem teljesen füstszerű volt, hanem annál valamivel konkrétabb. Nagyjából egy nagy kupac emberi bélre és belső szervre emlékeztetett, amelyből itt-ott kilógtak lábak, kezek, fejek. Ezek a végtagok és testrészek is a belekhez hasonlóan véresek, nyálkásak voltak. Az egész egy sötét, lilás, kékes, véres felhőre hasonlított. Nagyjából gömb alakú volt, 6-7 méter átmérőjű, és a levegőben lebegett. De amúgy nem nagyon lehetett észrevenni, a mérete és feltűnősége ellenére. Pontosabban nagyon is észre lehetett venni, hiszen nagy volt és feltűnő. Mégse vette észre szinte senki.

Tehát a Csordaszellem odalebegett Pista lakásának ablakához és rákapaszkodott a falra, hogy kényelmesebben figyelhesse Pistát, és Pista számítógépének a monitorját. Bár a Csordaszellem természetesen rá tudott kapcsolódni a netre közvetlenül is, de ezt most itt élőben akarta megnézni. Ugyanis volt valami a nettel kapcsolatban amit nem értett… amióta elindult az internet, iszonyatos félelem uralkodott el rajta. Rettegett attól, hogy a net megsemmisíti őt. Brutálisan mély félelem volt benne ezzel kapcsolatban. De ez mégsem következett be, és a Csordaszellem nem értette, hogy miért. Ezért akarta megnézni Pistát élőben.

Pista tehát netezett. Kattingatott, olvasgatott, keresgélt, és nagyon élvezte. Előjöttek a gyerekkori emlékei, emlékek a kedves elfoglaltságairól, tárgyairól, barátairól, a kedvenc filmjeiről, képregényeiről, és mindenről. Ezekre mindre rákeresett és általában talált is valamit. Jobban élvezte mindezt, mint bármit a felnőtt élete során. Észrevétlenül szálltak a percek, órák, Pista szinte egy mesében érezte magát, kutató, kíváncsi gyerekként… Úgy érezte, az internetetet gyerekkori önmagának találták ki.

Azonban egy idő után valahogy elkezdett megváltozni benne ez a felhőtlen szabadság érzés. Tudatosan nem jött rá, hogy miért, csak érezte. Eleinte elhessegette magától ezt az érzést, azonban volt valami, ami miatt egyre nehezebb volt ez. Ez pedig egy sötét felhő volt, amely eltakarta az ablakát. Nem nézett oda, nem volt annyira tudatos ez az érzés, hogy felnézzen a monitorról. Csak mélyen érezte… Talán nem is az ablaknál volt, de mivel nem mert odanézni, ezért sose jött rá később sem, hogy mi volt ez. De a lényeg, hogy a felhőtlen szabadság érzést lassan, kíméletlenül felváltotta a félelem.

Nézegette a neten azt az ezernyi érdekes dolgot (minden érdekelte), de tudat alatt rájött, hogy ezek a dolgok alig érdekelnek valakit. Régi kedvenc filmjére csak pár ember emlékezett. Régi kedvenc könyvére is. A zenék, amiket szeretett és jónak, értékesnek tartott, alig voltak megtalálhatók a neten. A szabadság érzés, az újra gyerekké változás érzése lassan és kíméletlenül félelemmé változott át.

Netezés közben ugyanis észrevette, hogy vannak dolgok, amik sok embert érdekelnek. Nagyon sok embert. Divatos zenék, amiket több millióan hallgatnak, új filmek, amiket több tízmillióan. És voltak olyan filmek, zenék is, amelyeket több milliárdan néztek már meg. És az is jó volt ezekben, hogy nem kellett őket keresni, mert mindenhol ott voltak. Nem holmi régi emlékek voltak, nem gyerekkori érdekességek vagy ilyesmik, hanem a legújabb filmek, vicces videók, menő zenék, videóklippek. Pista tudat alatt rájött, hogy ez kell neki. Az imént megszületett félelme gyorsan eltűnt, és az előbbi hatalmas szabadság érzést egy még hatalmasabb, még erősebb, még felfoghatatlanabb érzés váltotta fel. Pista újra boldog volt. Nézte a milliós nézettségű filmeket, hallgatta a milliárdos nézettségű zenei videókat, és boldog volt. Nagyon-nagyon-nagyon boldog.

Ekkor történt. A Csordaszellem olyat tett, amit kicsi gyerekkora óta nem. (Amúgy akkoriban még Korszellemnek hívták őt). Tehát olyat tett, amit régóta nem. Szájába vette a hüvelykujját, és elkezdte szopni. Tövig a szájába nyomta és szopta és szopta, mint egy kisbaba. Kigúvadt szemekkel figyelte Pistát és a monitort. A Csordaszellemnek olyan nagy élvezetet nyújtott az, amit Pista tett, hogy teljesen megfeledkezett magáról. Visszaképzelte magát az ősrégi időkbe, amikor még kicsi Korszellem volt, és alig volt dolga. Amikor még mint egy boldog kisgyerek élt, gondtalanul. Amikor még nem kellett sokat dolgoznia, és szellemfeletti erőfeszítéseket tennie hogy uralkodhasson az embereken. Azok voltak a szép idők – és most újra eljöttek! Újra itt vannak a gondtalan évek, amikor az emberiség önként eggyéválik vele, a Csordaszellemmel. Úgy, hogy a Csordaszellemnek szinte semmit sem kell tennie ezért.

A Csordaszellem tehát szopta a hüvelykujját és önkívületi állapotban volt, mint egy drogos. Kigúvadt szemekkel figyelte, ahogy Pista az internetet nézi a monitorján. Mindketten boldogok voltak. Nagyon boldogok.

A Csordaszellem és Pista nagyon hálásak voltak az internetért.

 

(C) 2010 Baráth Endre

 

A véletlenről, tudományosan, de érthetően

A véletlen fogalmával sokan könnyelműen dobálóznak. A mai tudományban a véletlent mint valami alapvető “természeti törvényt” kezelik. Ez szerintem rendkívül súlyos probléma a tudományos gondolkodásban. Mivel véletlen nincs, ez az írás valójában nem a véletlenről szól, hanem valamiről, amit véletlennek neveznek tévesen.

A tudomány kétféle véletlenről beszél: valódi és ál-véletlen. Természetesen csak az utóbbi létezik, valódi véletlen nincs. A továbbiakban tehát az ál-véletlenről fogok írni. Megértéséhez nem kell semmilyen tudományos tudás, bár én programozási szempontból írok róla, de programozni se kell tudni hogy megértse bárki amit írok.

Az írásom érint vallás-filozófiai kérdéseket is, de csak érinti őket. Pedig lényegében ezek miatt írom le mindezt, de komolyabban a vallás-filozófiai kapcsolatról majd egy másik írásban akarok beszélni.

Az ál-véletlen tulajdonképpen egy olyan számítás, amivel az emberi agy számára véletlennek tűnő számsorozatot lehet létrehozni. Ezzel a dologgal én először tizenévesen találkoztam, amikor elkezdtem programozással foglalkozni. A téma megértésében hatalmas segítségemre volt a számítástechnika, mivel itt az ember mindig egzakt dolgokkal foglalkozik: bitekkel. Nem lehet dobálózni hatalmas számokkal, végtelenekkel meg ilyesmi misztikus-zavaros dolgokkal. Éppen ezért maga a véletlen generátor is csupán egy pár soros program volt, ami egy pár bájtos számmal dolgozott.

De térjünk még vissza ahhoz hogy mit tart az ember véletlennek. Hogy jobban megértsük, nézzük meg mit tart véletlennek mondjuk egy egér. :) Az egér elég buta. Lehet, hogy egy színusz görbe számait is véletlennek tartja, mert nem fogja fel, hogy az nem véletlen. Az ember már okosabb, egy színusz görbéről felfogja hogy ott valami egyszerű mechanizmus működik. Felfogja bonyolultabbról is, de egy bonyolultsági fok után már véletlennek tart egy számsorozatot akkor is, ha azt egy néhány bájtos számítógép program állítja elő.

És a számítógépben bizony néhány bájtos programok állítják elő a véletlenszámokat.

Fontos – sőt, szinte a legfontosabb – még megérteni, hogy a véletlengenerátor programoknak szükségük van egy “kezdő értékre” amivel aztán tovább dolgoznak (seed, random seed, magyarul mag). Nullával nem tudnak mit kezdeni, illetve persze lehet olyan véletlengenerátor a nullával is elkezd működni, de persze ilyenkor ez a “seed” a programban van.

Aki kicsit belegondolt, már rá is jöhetett, hogy mint bármilyen más matematikai függvény, a véletlengenerátor is egy adott bemeneti jelre mindig ugyanazt dobja ki. Ha pl. beadjuk neki hogy 15 akkor kiadja hogy 97. A következő véletlenszám kiszámolásához pedig az előző eredményét kell beadni neki, azaz jelen példánál maradva a 97-et, amire ő megint kidob valami új számot.

Értelemszerűen ha béna a véletlengenerátorunk és mondjuk a 97-re kidobja a 15-öt, akkor ez olyan béna véletlengenerátor, hogy csupán 2 számot tud “önmagától”, sorozatban előállítani. Hacsak nem mi adunk meg neki egy újabb “seed”-et.

Mindebből az is megérthető, hogy egy véletlengenerátor csak megadott hosszúságú számsorozatot tud generálni, mert egy idő után mindig visszatér a kezdőérték, és onnantól megint jön minden ugyanolyan sorrendben. (Léteznek még az ún. irracionális számok, mint pl. a végtelen tizedes tört. Az írásom következő részében ezekről is fogok írni, de már most leírom, hogy “sajnos” a tudomány abba se kapaszkodhat, mint valódi véletlenszámba.)

Fontos tehát megérteni, sőt szinte a legfontosabb, hogy mekkora hatalmas jelentősége van a seed-nek. Ha a véletlensor generátort mindig egy adott számmal indítjuk el, mindig ugyanazt a számsort dobja ki, ahogy minden más matematikai függvény is, mivel maga is egy matematikai függvény, és semmi misztikus nincs benne. :)

Fantasztikus élmény volt számomra amikor tizenévesen először írtam olyan programot, ami véletlenszám generátort használt. Ez egy kis játékprogram volt, amiben almák potyogtak a képernyő tetejéről lefele, alul meg egy kis figura volt, amit a játékos tudott jobbra-balra irányítani és így elkapni a leeső almákat.

Megírtam hát a programot és meglepődve vettem észre, hogy amikor újra és újra elindítom, az almák mindig ugyanolyan sorrendben potyognak. Először leesett egy a képernyő jobb széléről, aztán középről, aztán valahol máshol, de mindig ugyanolyan sorrendben mint ahogy előzőleg elindítottam a játékot. Elég zavaró volt, mert így a játékos betanulta hogy honnan potyognak és unalmas lett a játék.

Nosza, elővettem a programozási könyvet és utánanéztem a véletlenszám generátor leírásának. Meg is találtam ott a megoldást a problémámra. Volt egy utasítás amivel “véletlenszerű indításra” lehetett állítani a véletlengenerátort. Be is írtam ezt az utasítást a programom elejére, és elégedetten tapasztaltam, hogy végre mindig más sorrendben potyognak az almák ahogy újra és újra elindítottam a játékomat.

Annak is utánanéztem, hogy ez az új utasítás mit is csinál. Azonban akkor még nem fogtam fel ennek a jelentőségét, csak évekkel később, amikor elkezdtem az élet nagy kérdéseivel foglalkozni a világnézetem kapcsán (ami akkor a materializmus volt).

Tehát mit is csinál ez az utasítás? Egy nagyon trükkös dolgot – és itt jön a kemény filozófiai-tudományos, sőt, vallás-filozófiai dolog. Az utasítás a “külső világból” vesz ki egy információt és azt adja be a számítógépben futó kis véletlengenerátor függvénynek. Ez a külső világ pedig… – nagyon durván komoly dolog következik, figyelem! – én magam voltam.

Igen. Az, amit a “való világban”, azaz a számítógépem világából nézve egy “külső világban” tettem, “megtermékenyítette” azt az önmagában mindig ugyanúgy lefutó véletlengenerátort, amely ezáltal mindig máshogy indult ezután.

De mi volt ez a tett részemről? Hiszen nem kérdezett tőlem semmit. Nem kérdezte hogy “mondj egy véletlenszámot és azzal indítom a programot”. Valóban, direktben nem kérdezte ezt, hanem egy hatalmas trükkel. Ez a trükk pedig az idő. A számítógép bekapcsolásakor ugyanis elindul a számítógépben egy óra. Ennek az órának az épp aktuális értékét kapja meg a véletlengenerátor, méghozzá akkor amikor elindítom a programot. Nagyon fontos ez az “akkor”. Ezt az “akkort” tehát én határozom meg: azzal, hogy mikor indítom el a programot! Amikor beírtam hogy “run”, az egy időpillanatban történt, és ezt az időpillanatot mint számot kapta meg a véletlengenerátor, és ez alapján számolta ki a következő ál-véletlen számot.

Megpróbálom ezt egyszerűbben elmondani. Tegyük fel hogy a játékprogramom dombokat rajzol ki színusz függvénnyel, azaz szép hullámos dombokat. De ahogy elindítom a játékot, az mindig a domb aljától kezdi kirajzolni azt . Ha az indulást változatossá kéne tennem, akkor azt kéne elérni, hogy mindig máshonnan induljon a domb, egyszer a tetején, egyszer az alján, másszor a közepén stb. Tehát kell egy véletlen. Ugyanúgy, ahogy a véletlengenerátor program elindítható az általam bevitt információ alapján (elindítási időpont), úgy ezt az értéket a domb hullám kezdőértéknek is be lehet adni. Így aztán minden elindításnál máshogyan indul a domb. Pl. ha a számítógép elindítása után 15 perccel indítom a domb-játékot, akkor a domb aljával kezdődik, ha 16 perccel akkor a domb tetejével.

Mivel a véletlengenerátor is egy ugyanolyan függvény mint a színuszfüggvény, ezért semmi különbség nincs a két példa között. Csupán az emberi agy hiszi véletlennek a véletlengenerátort, míg értelmes, felfogható függvénynek a színuszt. De egy buta egér a színuszt is véletlennek fogja fel talán.

Láthatjuk tehát, hogy véletlen nincs. Se a számítógépben, se a való világban.

A való világban azonban állítólag – a tudósok szerint – van véletlen. Erről elég sokat lehet olvasni, és az ilyen írások nagy része nagyon durván be tudja csapni az embereket. Például a kvantumfizika egyértelműen állítja, hogy van véletlen, sőt, ez az egyik alapja a világnak. Csakhogy ez egy óriási tévedés. (Persze én egy senki vagyok hogy több százezer tudóst megcáfoljak, de aki érteni fogja ezt az írást, annak már meg is cáfoltam őket.)

A kvantumfizikában az egyik legszemléletesebb példa az állítólagos véletlenre a radioaktív atomok elbomlása. Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy alma mondjuk, ami a radioaktív atomot jelképezi most. Az alma egy idő után elrohad, azaz átváltozik rohadt almává. :) Van amelyik alma hamar, van amelyik később rohad el, de azért van egy átlag, hogy egy átlagos alma mennyi idő után rohad el. Kicsit hasonlóak a radioaktív atomok is. Van mondjuk ezer ilyen atom. A tudósok megfigyelték, hogy ezen atomok egy része egy bizonyos idő alatt biztosan elbomlik, azaz átalakul egy másféle atommá. A megadott idő alatt elbomlott atomok száma mindig ugyanannyi! Olyannyira, hogy ilyen atomokat használnak az ún. atomórákban az idő nagyon pontos mérésére.

Na most, van tehát az ezer atomunk, amelyek mondjuk 1 óra múlva már csak 500-an vannak, tehát a fele elbomlott. Tehát elmondhatjuk hogy a “felezési ideje” ezeknek az atomoknak 1 óra. A maradék 500 atom újabb 1 óra alatt feleződik meg, tehát marad 250, és így tovább. A véletlenszerűség ott van ebben az egész folyamatban, hogy sosem lehet tudni melyik atomok fognak elbomlani. A rohadó almák esetén ez azért elég jól látható, mert a rothadás egy folyamat. De a radioaktív atomok azok csak “hipp-hopp” módon, egyik pillanatról a másikra bomlanak el, és nem lehet tudni hogy melyik lesz a következő amelyik elbomlik (nem ismerjük a fizikai okát, és a tudósok azt mondják – tévesen – hogy nincs is ok).

Ebből következően az ezer atomból sose lehet tudni melyik 500 fog 1 óra alatt elbomlani. A tudósok ezt nevezik “valódi véletlennek”. Pedig annyi már látható, hogy egyenletesen bomlanak, ami eleve feltételez valami logikát.

De oké, tegyük fel hogy valódi véletlen van az egyes atomokban. Hogyan működhet vajon ez a véletlen? A kérdés feltevése eleve önellentmondás, mivel a véletlen lényege a tudósok szerint, hogy nincs benne logika. (Hogy tudnak így tükörbe nézni a tudósok???) :) Amiben pedig nincs logika, az nem tudományos.

Tehát lépjünk tovább. A radioaktív atomokban tehát valami mechanizmus működik, ami végül is egy matematikai függvény, mint a színusz, de inkább olyan mint a véletlengenerátor függvény, ami az emberi agy számára nem felfogható (bonyolultnak tűnő, véletlennek tűnő) számsorozatot állít elő. Aztán ha ez a szám elér valamilyen értéket, akkor az atom elbomlik.

Most jön a kemény tudományos-filozofiai dolog. A radioaktív atomban tehát egy függvény működik, ami számol. Egyszerűsítsük le a helyzetet: tételezzük fel hogy ez a függvény az atomban egy sima visszafelé számolás, ami ha eléri a nullát, akkor az atom elbomlik. Magyarul egyetlen dolog számít csak: a kezdőérték. Valahonnan tehát minden ilyen atomnak van egy ilyen kezdőértéke. De nem csak ez a kérdés, hanem hogy ezeknek a kezdőértékeknek egyenletesen kell eloszlania az ilyen atomokban a világon. Mert ha ügye fognék egy marék ilyen atomot, és pont az “egymás utáni sorszámozásúak” lennének a markomban, akkor lehet, hogy egy pillanat múlva mindegyik elbomlana, mert épp úgy állt a “számláló” bennük.

Folyt. köv. :)