Az ember, aki nem látott

Az ember, aki nem látott

-Hú, ez a kép ronda. Utálom ezt a képet. A házakat rajta, az embereket. Minden rossz rajta. Hogy lehet ilyen formája egy háznak? Az emberek is tök aránytalanok rajta. És az ég? Ilyen alakú felhők nincsenek is. Egyszerűen szörnyű ez a kép. Hogy lehet ilyen képet csinálni? Undorító. Aztán ott vannak a fák. Én még nem láttam olyan fát, amin ilyen kevés ág van. A fákon több ág van. De az a kutya a legbénább. Jaj, hát hogy lehet ilyen kutyát rajzolni? Ezt a képet egy nagyon tehetségtelen, sőt, buta ember csinálta.
-Na de várjunk csak, most nem értelek. Ez ugyanaz a kép, mint az a másik, ami neked nagyon tetszett. Annyi a különbség hogy ez fekete-fehér, az meg színes volt.
-Na jó, de én utálom a fekete-fehér képeket.

(C) 2013 Baráth Endre

Ödönke és a karóba húzás

Ödönke és a karóba húzás

Ödönke 14 éves volt, amikor először olvasott a karóba húzásról. Az általános iskolai tankönyvben látta azt a középkorban készült rajzot, ami a karóba húzást ábrázolta. Egy ember feküld a földön, lábára kötelek voltak kötve, és a lábai között egy vastag, hegyes karó volt. A köteleket két ember húzta, így húzták bele a karóba az áldozatot. Ezután felállították a karót, és a többi, már álló karó mellé rakták, amelyeken néha még éltek a karóba húzott emberek.

Ödönke mélyen elborzadt a kép láttán. De mivel csak 14 éves volt, ezért az agyi védelmi mechanizmusa mélyebbre ásta az élményt, és finoman adagolta csak a következő napokban Ödönke számára. Ödönke így több hétig a kép hatása alatt volt.

Ödönke újra és újra elképzelte a képen látott eseményeket. Több héten keresztül minden nap eszébe jutott. Próbálta feldolgozni, de nagyon nehezen ment neki. Azt vette észre, hogy az osztálytársai könnyen feldolgozták ezt a szörnyű dolgot, legalábbis külsőre így látszott. Ugyanis ők nem borzadtak el, hanem leginkább vihogtak az egészen. Ödönkét ez szinte még jobban elborzasztotta, mint maga a karóba húzás.

Ödönke elképzelte, hogy az osztálytársai talán karóba is húznának embereket. Vagy legalábbis egyetértenének azzal, ha valakit valaki karóba húznak. Vagy legalábbis nem tennének semmit. Ödönke nem értette az egészet. És közben a karóba húzás szörnyűségének feldolgozásával is foglalkoznia kellett, amelyet az agya védelmi mechanizmusa szépen lassan, óvatosan adagolt neki heteken keresztül.

De aztán egy idő után Ödönke felfogta az egészet. Néhány hét után az agy védelmi mechanizmusa az egész szörnyűséget beadagolta neki átgondolásra. Ödönke át is gondolta, és teljesen megváltozott tőle az élete. Már tudta, hogy az emberek ilyenek, ilyen brutális szörnyűségeket csinálnak, vagy legalábbis egyetértenek ezekkel, vagy legalábbis nem tesznek semmit ellene.

Ödönke néhány hét alatt más emberré változott az általános iskolai tankönyvben látott karóba húzás képek hatására. Vagy talán nem is ember lett belőle, hanem valami más.

(C) 2013 Baráth Endre

Európa

Európa

Fiam, meg kell tanulnod, semmi se a tiéd itt, Európában. Nézd ott azokat a dombokat. Odamehetsz, sétálhatsz rajtuk, de nem a tiéd. Sétálhatsz az utcán, de nem a tiéd. Bármikor azt mondhatják, hogy nem szabad sétálni rajtuk, és akkor nem sétálhatsz többet rajtuk. Elmehetsz az erdőbe, de megtalálnak, és azt mondják majd, hogy nem a tiéd az erdő. Nem csinálhatsz semmit az erdőben. De a saját lakásodban se. Az se a tiéd. Itt Európában nincs semmid. Egyszer voltam Amerikában. Azt mondják, van az az amerikai álom. Na, az tényleg van, én is éreztem. De én rájöttem miért van, azért, mert hatalmas ország. Kimehetsz a pusztába, csinálhatsz amit akarsz. Itt Európában a lakásod se a tiéd. Semmi se a tiéd. A lakásodat is bármikor elvehetik tőled. Vagy a szomszédod azt csinál veled amit akar, és te nem tehetsz semmit ellene. Mert semmi se a tiéd. Sokaknak ez biztonság érzést ad. Szinte mindenkinek, itt Európában. Amerikában máshogy van ez. Kimész a pusztába, senkit se érdekel. Azt csinálhatsz ott, amit akarsz. Érezheted a szabadságot. Meg is halhatsz a nagy pusztában, vagy a hatalmas erdőkben. Itt Európában még meg se halhatsz, ha nem engedik. Ez itt nem szabadság, bár sokan azt hiszik. Amerika se szabadság, de legalább úgy érzed. Kimész a pusztába, gyalog, vagy autóval… és ott vagy. Csak ott vagy, és érzed a szabadságot. Ha viszel magaddal vizet meg konzerveket, akkor akár hetekig is érezheted a szabadságot a pusztában, vagy egy nagy erdőben. De a városokban is. Mindenhol, bárhol Amerikában. Itt Európában viszont semmi se a tiéd, még az se, ami amúgy a tiéd, például a lakásod, vagy akár az életed. Egyszer voltam Amerikában, éreztem a szabadságot. De azt mondják több helyen érezni lehet, például Ausztráliában is. De Európában nem lehet, mert itt nincs is szabadság, mert semmi se a tiéd. És hogy kié minden? Nem tudni. Senki se tudja, de nem is akarják tudni. De a legtöbben amúgy élvezik ezt, mert biztonság érzést ad nekik, meg kényelmet. Meg azt is élvezik, hogy bár nekik sincs semmijük, szabadságuk meg aztán főleg nincs, de másnak sincsen semmije. És az európai emberek ezt élvezik. Aki meg nem, az elhúz Amerikába. Egyszer voltam Amerikában. Akkor még nem értettem teljesen ezeket a dolgokat. Ha értettem volna, nem jöttem volna vissza ide. Inkább meghaltam volna a pusztában, szabadon. Vagy legalábbis úgy érezve magam, mintha szabad lennék.

(C) 2014 Baráth Endre

A Perverzember története

A Perverzember története

A Perverzember nem volt mindig perverz. Egykor teljesen normális ember volt, de aztán idővel egyre több perverzitása derült ki.

Legelőször azzal kellett szembesülnie, hogy homoszexuális. A Perverzember akkoriban azt gondolta, hogy ő nem homoszexuális. Azonban gyűlölte a homoszexualitást valamiért, bár maga se tudta pontosan miért. De egyszer valakitől azt hallotta, hogy aki a homoszexualitást gyűlöli, az a homoszexuálisokat is gyűlöli. Pedig ő azt hitte, hogy nem gyűlöli őket, csak azt, amit csinálnak. De ekkor rájött, hogy ő bizony gyűlöli a homoszexuálisokat. És ekkor beléhasított a felismerés: aki gyűlöli a homoszexuálisokat, az valójában látens homoszexuális. Nagyon szomorú lett ekkor, mert ekkor rájött, hogy ő maga is homoszexuális. A Perverzember nagyon szomorú lett ettől, pedig ekkor még nem is sejtette hogy mi vár rá később.

Idővel ugyanis kiderült, hogy ő biszexuális, ugyanis az ellenkező nem felé továbbra is vonzalmat érzett. Ekkor arra gondolt, hogy, na, legalább nem vagyok homoszexuális. De ekkor azonban eszébe jutott, hogy ő gyűlöli a homoszexuálisokat, tehát homoszexuális és biszexuális is egyszerre. Ettől még szomorúbb lett.

Aztán egyszer az volt, hogy nézte a tévét, és egy természetfilmben állatokat látott, amik épp párosodtak. Az állatok hasonló mozdulatokkal szexeltek, mint az emberek, ezért a Perverzembernek szexuális gondolatai támadtak. És ekkor rájött, hogy ő sajnos az állatok felé is vonzalmat érez szexuálisan, hiszen az állatok párosodásáról a szex jutott eszébe. A Perverzember nagyon szomorú lett, mert rájött, hogy milyen perverz.

Egyszer aztán az történt, hogy elment a piacra bevásárolni, és meglátott egy krumplit, amely férfi nemi szervre hasonlított. Egy kicsit nevetett magában, hogy milyen vicces, hogy ilyen alakja van egy krumplinak. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy mivel ő homoszexuális, ezért a férfi nemi szerv látványától szexuális gondolatai kell hogy támadjanak. Támadtak is. És ekkor szegény Perverzember rájött, hogy ő a növények felé is szexuális vonzalmat érez.

A Perverzember egyre szomorúbb lett és egyre rosszabbul érezte magát, mert rájött hogy milyen perverz. Nem akart perverz lenni, de tudta, hogy nem tehet semmit. És akkor még nem is gondolta, mi vár rá később…

(C) Baráth Endre

Te – avagy nem menekülhetsz önmagadtól

Te – avagy nem menekülhetsz önmagadtól

Szerintem egy ember a legnagyobb hibát akkor követi el az életében, ha nem mer szembenézni azzal, hogy egyén. Mit is értek ez alatt?

Azt, hogy minden értelmes, gondolkodó ember eljut egyszer oda hogy rájön: egy bizonyos szint után nem várhat válaszokat másoktól. Másképp megfogalmazva: minden kérdésnek, problémának megvan az a szintje, ahol magadra maradsz vele.

Tanulunk egymástól, elmondhatunk dolgokat, élményeket, információkat, következtetéseket egymásnak. Elmesélhetjük a tapasztalatainkat, akár az egész életünkről, akár a világnézetünkről, bármiről. Meggyőzhetjük egymást, akár teljesen megváltoztathatunk valakit. Segíthetünk egymásnak abban, hogy jobban átlássa a dolgokat, bölcsebb legyen, okosabb legyen. De egy szint után már magunkra maradunk. Lehet, hogy egy-egy konkrét kérdésben újat és újat tudunk tanulni másoktól – idővel egyre kevesebbet, bár az a kicsi is sokat számíthat – de úgy általában az ember átfogó gondolkodása, világnézete egyre kevésbé fog függni ezektől a kis dolgoktól. Tehát magunkra maradunk.

Ez a dolog részben hasonlít egy másik problémára, méghozzá arra, hogy nem lehet 100%-os biztonsággal tudni semmit. Ez nem jelenti azt, hogy elég nagy biztonsággal ne lehetne tudni a dolgokat, akár a legfontosabb dolgokat is. Sokan azzal nyugtatgatják magukat hogy úgyse lehet semmiben biztos az ember. Na ja, biztos nem. De valamennyire biztos igen. De sok ember azzal eteti magát hogy “ááá úgyse lehet semmit se biztosan tudni”.

Sajnos a legtöbb ember már ezeken a problémákon elakad. Pedig még ezek után is van egy másik probléma, amiről az elején írtam: végül magadra maradsz. Mindig lehet majd kicsit fejlődni, kicsit bölcsebbé válni, kicsit biztosabbnak lenni a világnézetedben, de mindenben eljön végül egy olyan szint, ahol már csak te maradsz. És bármennyire is fájó, de ez az egyén, az indivídum, az értelmes lény egyik lényege.

Keresztényként miért nem hiszek a hitben?

Keresztényként miért nem hiszek a hitben?

A hit (vagyis amit hitnek neveznek) egy hatalmas választóvonal a különféle emberi gondolkodásmódokban és világnézetekben. A különféle vallások előszeretettel hivatkoznak a hitre, mint valamiféle mindent “megmagyarázó” dologra, miközben épp azt állítják hogy a világ lényegi dolgait (pl. Isten, Istennel kapcsolatos dolgok) nem lehet megmagyarázni, hanem – ahogy fogalmaznak – “nem lehet érteni, hanem ebben hinni kell”. Mondhatjuk úgy is, hogy ez a vakhit.
Más világnézetek (pl. ateizmus, materializmus) pedig ennek épp az ellenkezőjét állítják: a dolgok megérthetők, kutathatók, vizsgálhatók. Szerintük a hit egy ostobaság, és rendkívül káros dolog.
Az “arany középutas” emberek pedig úgy gondolják, hogy az igazság valahol a kettő között van.
Ez az írás nem arról szól konkrétan, hogy kinek van igaza, hanem mint keresztény próbálom azt elmagyarázni, hogy én miért nem hiszek abban a hit-fogalomban, amit a közvélekedés és a kereszténység nagy része hitnek nevez. Az írás keresztényeknek szól, tehát úgy próbáltam megfogalmazni, hogy ők megértsék.

Ami talán a legfontosabb, hogy természetesen én nem hiszek a vakhitben, és ilyesmit nem is olvastam a Bibliában. A Bibliában szereplő hívők sosem azért hittek Istenben, Isten dolgaiban, mert valami megmagyarázhatatlan vakhittel hittek. Ez persze nem jelenti azt, hogy értettek is mindent. És itt a lényeg: természetesen én sem állítom azt, hogy valamiben csak akkor lehet hinni, ha teljesen értjük, ismerjük, “látjuk”. Nem is lehetséges minden tudni, mindent teljesen érteni, sem a világból, sem önmagunkból, sem semmiből. Ilyesmit csak valami elavult, buta materializmus szokott állítani. (Valójában még az is egy hazugság, hogy pl. egyszerű anyagi dolgokat, mint pl. egy szék teljesen megérthetünk.)

Tehát én azt állítom, hogy a Bibliában található hívők hite egyáltalán nem vakhit, egyáltalán nem valami zavaros-misztikus, megmagyarázhatatlan valami. Az viszont tény, hogy a mai keresztény egyházak nagyrészt ilyennek tartják a hitet, és ezt is hirdetik.

Az alapvető probléma szerintem a hit magyarázata és gyakorlata körül az, hogy a keresztény hívők sem merik semmire se rámondani hogy bizony nem tudják és pont. Nem merik önmaguknak sem bevallani, hogy amit nem tudnak, azt nem feltétlen lehet kimagyarázni holmi zavaros hit dologgal, hanem be kéne vallani hogy nem tudják.
Persze, az tény, hogy a mai világban nehéz ezt tenni, hiszen a mai korszellem (a materialista-ateista korszellem) azt hazudja, hogy mindent tudni lehet és kell is. Azt hazudja, hogy amit nem lehet bebizonyítani az nincs is. Azt hazudja, hogy amit nem lehet egy laboratóriumban fél óra alatt bebizonyítani, az nincs is. Csakhogy ez persze hazugság, és ezt tudják ők is. Persze ők sem merik bevallani, hogy bizony az életük nagy része nem félórás, bármikor megismételhető fizikai kísérlet, hanem kockázatos és bizonytalan ÉLET.

Tehát úgy gondolom a materialisták és a keresztények is átestek a ló túlsó oldalára. A keresztények esetén ez nagyon tragikus és szomorú dolog. Mert mit is tanítanak és gyakorolnak a keresztények a hittel kapcsolatban? Azt, hogy ha valamiben “hinni kell”, azt nem is lehet tovább vizsgálni, nem lehet jobban megérteni, nem is kell, sőt, bűn tovább kutatni, mert akkor “hitetlen vagy”. Nos, ez totálisan ellenkezője annak, ami a Bibliában van. Olyat is kitaláltak egyes keresztények, hogy “hinni szívvel kell”, és itt persze valamiféle érzelmes-romantikus szív fogalomra gondolnak, és nem arra ami a Bibliában van. Mert a Biblia a szív szót épphogy a bölcsességre, egyfajta mélyebb értelemre alkalmazza, méghozzá látványosan.

A materialista korszellem egy másik hazugsága az, hogy amit az ember nem tud pontosan megmagyarázni, pontosan megfogalmazni, az nem is lehet igaz. Vagy ha mégis, akkor az az ember aki állít valamit, de nem tudja pontosan megmagyarázni, az hülye. Hülye és értéktelen ember. Mert ügye csak az az igazi, értékes ember, aki profin megfogalmazva és pontosan meg tud mindent magyarázni.

Persze túlzok, de így talán érthetőbb mit akarok mondani.

Ugyanígy, sok keresztény úgy gondolja és gyakorolja, hogy aki nem vallja az ő hit és szív fogalmukat, az nem is keresztény, vagy legalábbis súlyosan tévelygő eretnek. Ki is közösítik maguk közül azokat, akik nem merik lelkesen és magabiztosan kijelentgetni mindenféléről hogy ők bizony azt hiszik, szívvel. És hogy azt hinni kell, szívvel, és kész, pont. Nem kell kutatni, megérteni, keresni, hanem az úgy teljes és kész, hogy “szívvel hisszük”.

És mi ennek a magyarázata? Miért viselkednek így a hívők, és miért tanítják ezeket? A kulcs szerintem a hatalom és a büszkeség. Mert milyen menő(nek tűnik) az hogy ha valamit nem értünk, arra szépen rámondhatjuk hogy “szívvel hisszük”. Milyen dicsőségesen hangzik! Milyen magabiztosan! És hát aki magabiztos és határozott, annak biztos igaza is van! Na meg milyen király dolog az, hogy nem kell kutatni, keresni, gondolkodni, hanem csak hasunkra ütünk, és kijelentjük hogy “hiszek, szívvel”… Aki pedig be meri vallani, hogy ő bizony egy csomó mindent nem ért, nem hisz, nem tud, azt kiközösítik, lenézik, megvetik. Ugyanúgy, ahogy a materialista korszellem (amely kisajátította magának az értelmet, értelmességet) is lenéz mindenkit, aki nem tud mindent.

Persze túlzok, direkt eltúlzom amit írok, de azért, hogy jobban ki tudjam fejezni mit is akarok mondani.

Végül még pár mondat arról, hogy vajon Isten mit gondolhat erről a “szívvel hiszünk” misztikus-zavaros izéről? Hát szerintem a következőket: “hát ezek már mindent hisznek, tehát nekem már nincs itt tennivalóm…”
Jézus szerintem erről beszélt, amikor azt mondta, hogy “legyetek olyanok mint ezek a gyermekek”. A kisgyerek nem szégyelli, ha nem tud valamit (jó esetben), és kutat. És pont azért tud jól kutatni, mert nem csapja be magát azzal, hogy ő aztán nagyon menőn és magabiztosan tud mindent. Na persze, ahogy felnő, úgy öli meg önmagában ezt a mentalitást… Pedig Jézus szerint ezzel a mentalitással lehet Istent megismerni…

Egy érdekes bizonyíték a Biblia mellett

Egy érdekes bizonyíték a Biblia mellett
(Ez az írásom hívőknek szól.)

Van a Bibliában néhány ember, akikről elég sokat olvashatunk, személyes dolgaikat is. Szinte megismerhetjük őket ezáltal: Dávid király, Salamon, Jób stb. Számomra a Biblia igazságának és hitelességének egyik bizonyítéka az, hogy ezek az emberek valóságosnak tűnnek, valódi embereknek, akik tényleg éltek. Én jó emberismerőnek tartom magam, és ezért számít nekem sokat ez. Regényekben is vannak persze hiteles személyiségek, de általában azok is valós személyekről vannak mintázva, vagy azokból összegyúrva. Azonban számomra ezek a Bibliában leírt személyek még ezeknél is mélyebben valódinak tűnnek.

Vannak más emberek is a Bibliában, akikről sokat megtudunk, de ők általában tökéletesebben jártak Isten akaratában, ezért talán kevésbé jön át a személyiségük. Na ez így lehet, hogy kicsit félreérthető… Szóval ott van pl. Mózes vagy Pál apostol. Mózes tetteiről sokat megtudunk, Pálnak meg még a nagyon részletesen a gondolatait is olvashatjuk. Az előbbiekről – Dávid, Salamon, Jób – azonban szerintem több “ember számára érthető” információ jön azáltal hogy a bűneiket, szenvedésüket, keserűségüket, panaszaikat is olvashatjuk. Dávid írta szinte az egész Zsoltárok könyvét. Salamon írta vagy gyűjtötte össze a Példabeszédeket és a Prédikátor könyvét is ő írta. Jób könyve pedig minimum egyharmadában Jób beszédei, nagyon mély gondolatai. Végül is Pál apostolról is sok személyes dolog átjön az írásai által, viszont ezek az írások nagyon töményen teológiát is tartalmaznak és sokszor nehezen érthetőek, ezért nehezítik hogy átjöjjön rajtuk keresztül Pál apostol “emberi oldala”.

A Biblia egyik lényege, hogy Istenről tudhatunk meg sokat belőle. (Isten is egy “valaki”, illetve úgy tűnik, az ember szemszögéből felfogva “több valaki”, mert az Atya és Jézus meg a Szentlélek is “valakik”.) Jézus tökéletesen Isten akaratában járt, ezért azt hiszem, hogy az emberi oldala – olyan értelemben, ahogy az előbb Jóbról, Dávidról és Salamonról írtam – kevésbé megismerhető. De mégis: bár kevés van írva a szenvedéseiről, kétségeiről, azok mégis nagyon “súlyosak”. Aki megérti, hogy mit jelent az, hogy Jézusban Isten ember lett, annak ezek a kis beszámolók olyan erővel bírnak, mint a Jób, Dávid vagy Salamon szenvedéseiről szóló Biblia részek. Ennek csúcspontja pl. az amikor a kereszten ezt mondja Jézus: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”.

De nem erről akarok most írni, hanem csak Jóbról, Dávidról meg Salamonról.

Dávidról tudok a legkevesebbet írni. Nem volt egy nagy “filozofálgató” alkat, egyszerűen egy egyenes ember volt, aki mélyen a szívében ismerte Istent, értette, hogy mi az igazság, igazságosság. Ennek megfelelően élt, cselekedett. Határozott, egyenes dolgokat tett, na meg persze hibázott is, de csak egy nagy bűne, elesése volt.

Jób is hasonló lehetett, azonban őt csak abban az állapotában ismerjük amikor nagy baj érte. Részletesen ki is tudta fejezni a nagy baj miatti gondjait, még ha ezek a beszédei főleg csak értetlenkedésből állnak is, nagyon informatívak. Ezek az értetlenkedések, panaszok szinte mintha az én gondolataim lennének, amikor panaszkodok Istennek, vagy mikor gondolkodom az “élet nagy kérdésein”. Egyszerűen döbbenetes olvasnom Jóbot. Ahogy olvasom, szinte ki kell mondanom amit olvasok és bólogatnom kell közben. :) Bár engem sosem ért olyan nagy baj, mint Jóbot, de mégis… A “szív gondolatai” amiket Jób beszél… nagyon mélyről jövő dolgok…

És végül ott van Salamon, akiről szerényen :) csak azt mondhatom, hogy “értelmi gondolkodásban” szinte teljesen olyan vagyok, mint ő… (Nem véletlen, hogy a keresztény közösségekbe se nagyon tudok beilleszkedni, azok se igazán szeretik Salamont.) Salamon írásai döbbenetesek számomra, és egyre csak döbbenetesebbek lesznek, ahogy a “szívem gondolatai” egyre inkább tudatosabbakká válnak bennem (már amennyire ez lehetséges) – és ahogy Salamon írásait egyre jobban megértem. Salamon magányos ember volt, ez számomra teljesen világosan átjön a Prédikátor könyvéből. És nem is akárhogyan volt magányos – mert sokféle típusú magányosság van – úgy volt az, ahogy én, pontosan úgy. Durva lesz amit írok, de igaz: ebben a fajta magányosságban senki élő ember nem társam, csak a rég halott Salamon. De ő aztán nagyon, zavarba ejtően nagyon, és ez nagy segítség nekem. Na, ebben legalább szerencsésebb vagyok, mint ő…

Ezek olyan dolgok, amiket egy nem hívő ember sose fog megérteni. Nem fogja megérteni, hogy miért bizonyíték nekem, hogy számomra hitelesek, valódiak ezek az emberek. Ahhoz, hogy ezt megértsük, hasonló dolgokat kell átélnünk, hasonlókat kell átgondolnunk életünk során, hasonlóknak kell lennünk, mint ezek az emberek.