Az Irgalmas Materialista története

Az Irgalmas Materialista története

 

Az Irgalmas Materialista épp az úton ment, amikor meglátott egy embert, aki vérbe fagyva feküdt az út szélén. Odament hozzá, és meglátta, hogy az az egyik ismerőse.

-Pista! Mi történt veled? Jaj, várj, segítek, elviszlek a kórházba.

-Jaj, jaj, Béla, hát megvertek, kiraboltak, nagy baj van, úgy érzem meghalok.

-Már viszlek is, hamarosan a kórházba érünk, nem lesz semmi baj.

-Béla, de miért segítesz nekem? Hiszen mi materialisták vagyunk. Most kiderült, hogy én életképtelen vagyok, legyőztek, alul maradtam a versenyben. Evolúciós selejt vagyok, nem érdemlem meg, hogy a kórházba vigyél. Tudom, hogy te is igazi materialista vagy, és én is az vagyok… ne vigyél a kórházba, nem jó ez így.

-Ugyan már Pista, ne mondj ilyen butaságokat. Egymás segítése nem ellentétes az evolúcióval! Az állatok is segítenek egymásnak, sőt, még néha fajok között is megfigyelhető ez. Látod, butaságokat beszélsz, mert csak felületesen ismered az evolúciót. Ejnye! De mindjárt oda is érünk a kórházba és meggyógyítanak.

-Ó, Béla, köszönöm, igazad van! Milyen jó, hogy az evolúcióban nem csak kegyetlenkedés, halál van, hanem egymás segítése is. De… Béla… most megértettem hogy van ilyen is… de… ez most rám is vonatkozik? Úgy értem, engem érdemes megmenteni? Azt értem, hogy van olyan, amikor valakit érdemes, meg hogy fajok között is van ez, hogy segítik egymást. De azért a legtöbbször kegyetlen verseny van, halál… Egymás segítése, szimbiózis meg ilyesmik jó okkal vannak… Itt most mi az ok, miért mentesz meg engem?

-Pista, hát mert a barátom vagy!

-Jaj, de jó, Béla, hogy te milyen jól meg tudod magyarázni! De várjunk csak… Ez mit is jelent? Nehogy abba a hibába essünk, hogy ilyen érzelmes, misztikus fogalmak mögé rejtjük az evolúcióval ellentétes tetteinket! Inkább akkor meghalok!

-Hm, igazad lehet. Barátom vagy… mit is jelent ez? Azt, hogy ha most megmentelek, te is segítesz nekem később, ha én bajba kerülük. Lényegében ez a lényeg! Ez a lényege a szimbiózisnak, bármiféle együttműködésnek!

-Húú, milyen igazad van! Na, most már kezd visszatérni belém az erő, mindjárt jobban is érzem magam így, hogy nem misztikus izékben kell hinnem, hanem értelmes, logikus dolgokban. Ez erőt ad egy igazi materialistának!  Köszönöm, hogy elviszel a kórházba és megmentesz!

-Szívesen, Pista…

-Na de várjunk csak, Béla! Mi lesz, ha én meg mégse segítek neked ha majd bajba kerülsz? Úgy értem, persze, segítenék… általában… Hiszen a barátság így erősödik, és ennek hatására egyre jobban kezdek majd bízni benned és te is bennem. Egyre erősebb lesz a szimbiózis, és ez jó! Általában… mert ügye hozhat olyan helyzetet az élet, amikor majd úgy ítélem meg, hogy nem segítek!

-Igen, igen! Értelek. Ez teljesen logikus, és a materializmusban, evolúciós gondolkodásban fogant gondolat! Örülök, hogy ilyen szorult helyzetben is ki mersz mondani ilyen súlyos és mély igazságokat! Ebből is látszik, hogy mi nem vagyunk képmutatók, mint a vallásosak! Mi igazi materialisták vagyunk! Látod, ezért szeretlek én téged, kedves sebesült Pista! És ezért mentelek meg! Most… Lehet, hogy máskor, más helyzetben nem mentenélek meg, sőt, lehet hogy épp hogy én támadnálak meg!

-Igen, nagyon jó! Én is így vagyok! Na, végre odaértünk a kórházba! Remélem lesz pénzed a kórházi ápolásra, mert nekem nincs.

-Hogyhogy neked nincs? Nem értem, úgy tudtam van…

-Hát sajnos nincs…

-Na várj csak egy percet, akkor újragondolom ezt az egész helyzetet.

-Oké, oké, semmi gond, teljesen logikus, gondold újra. Mi igazi materialisták vagyunk!

 

(C) 2015 Baráth Endre

 

Advertisements

Az ember, aki nem látott

Az ember, aki nem látott

-Hú, ez a kép ronda. Utálom ezt a képet. A házakat rajta, az embereket. Minden rossz rajta. Hogy lehet ilyen formája egy háznak? Az emberek is tök aránytalanok rajta. És az ég? Ilyen alakú felhők nincsenek is. Egyszerűen szörnyű ez a kép. Hogy lehet ilyen képet csinálni? Undorító. Aztán ott vannak a fák. Én még nem láttam olyan fát, amin ilyen kevés ág van. A fákon több ág van. De az a kutya a legbénább. Jaj, hát hogy lehet ilyen kutyát rajzolni? Ezt a képet egy nagyon tehetségtelen, sőt, buta ember csinálta.
-Na de várjunk csak, most nem értelek. Ez ugyanaz a kép, mint az a másik, ami neked nagyon tetszett. Annyi a különbség hogy ez fekete-fehér, az meg színes volt.
-Na jó, de én utálom a fekete-fehér képeket.

(C) 2013 Baráth Endre

Ödönke és a karóba húzás

Ödönke és a karóba húzás

Ödönke 14 éves volt, amikor először olvasott a karóba húzásról. Az általános iskolai tankönyvben látta azt a középkorban készült rajzot, ami a karóba húzást ábrázolta. Egy ember feküdt a földön, lábára kötelek voltak kötve, és a lábai között egy vastag, hegyes karó volt. A köteleket két ember húzta, így húzták bele a karóba az áldozatot. Ezután felállították a karót, és a többi, már álló karó mellé rakták, amelyeken néha még éltek a karóba húzott emberek.

Ödönke mélyen elborzadt a kép láttán. De mivel csak 14 éves volt, ezért az agyi védelmi mechanizmusa mélyebbre ásta az élményt, és finoman adagolta csak a következő napokban Ödönke számára. Ödönke így több hétig a kép hatása alatt volt.

Ödönke újra és újra elképzelte a képen látott eseményeket. Több héten keresztül minden nap eszébe jutott. Próbálta feldolgozni, de nagyon nehezen ment neki. Azt vette észre, hogy az osztálytársai könnyen feldolgozták ezt a szörnyű dolgot, legalábbis külsőre így látszott. Ugyanis ők nem borzadtak el, hanem leginkább vihogtak az egészen. Ödönkét ez szinte még jobban elborzasztotta, mint maga a karóba húzás.

Ödönke elképzelte, hogy az osztálytársai talán karóba is húznának embereket. Vagy legalábbis egyetértenének azzal, ha valakit valaki karóba húznak. Vagy legalábbis nem tennének semmit. Ödönke nem értette az egészet. És közben a karóba húzás szörnyűségének feldolgozásával is foglalkoznia kellett, amelyet az agya védelmi mechanizmusa szépen lassan, óvatosan adagolt neki heteken keresztül.

De aztán egy idő után Ödönke felfogta az egészet. Néhány hét után az agy védelmi mechanizmusa az egész szörnyűséget beadagolta neki átgondolásra. Ödönke át is gondolta, és teljesen megváltozott tőle az élete. Már tudta, hogy az emberek ilyenek, ilyen brutális szörnyűségeket csinálnak, vagy legalábbis egyetértenek ezekkel, vagy legalábbis nem tesznek semmit ellene.

Ödönke néhány hét alatt más emberré változott az általános iskolai tankönyvben látott karóba húzás képek hatására. Vagy talán nem is ember lett belőle, hanem valami más.

(C) 2013 Baráth Endre

Európa

Európa

Fiam, meg kell tanulnod, semmi se a tiéd itt, Európában. Nézd ott azokat a dombokat. Odamehetsz, sétálhatsz rajtuk, de nem a tiéd. Sétálhatsz az utcán, de nem a tiéd. Bármikor azt mondhatják, hogy nem szabad sétálni rajtuk, és akkor nem sétálhatsz többet rajtuk. Elmehetsz az erdőbe, de megtalálnak, és azt mondják majd, hogy nem a tiéd az erdő. Nem csinálhatsz semmit az erdőben. De a saját lakásodban se. Az se a tiéd. Itt Európában nincs semmid. Egyszer voltam Amerikában. Azt mondják, van az az amerikai álom. Na, az tényleg van, én is éreztem. De én rájöttem miért van, azért, mert hatalmas ország. Kimehetsz a pusztába, csinálhatsz amit akarsz. Itt Európában a lakásod se a tiéd. Semmi se a tiéd. A lakásodat is bármikor elvehetik tőled. Vagy a szomszédod azt csinál veled amit akar, és te nem tehetsz semmit ellene. Mert semmi se a tiéd. Sokaknak ez biztonság érzést ad. Szinte mindenkinek, itt Európában. Amerikában máshogy van ez. Kimész a pusztába, senkit se érdekel. Azt csinálhatsz ott, amit akarsz. Érezheted a szabadságot. Meg is halhatsz a nagy pusztában, vagy a hatalmas erdőkben. Itt Európában még meg se halhatsz, ha nem engedik. Ez itt nem szabadság, bár sokan azt hiszik. Amerika se szabadság, de legalább úgy érzed. Kimész a pusztába, gyalog, vagy autóval… és ott vagy. Csak ott vagy, és érzed a szabadságot. Ha viszel magaddal vizet meg konzerveket, akkor akár hetekig is érezheted a szabadságot a pusztában, vagy egy nagy erdőben. De a városokban is. Mindenhol, bárhol Amerikában. Itt Európában viszont semmi se a tiéd, még az se, ami amúgy a tiéd, például a lakásod, vagy akár az életed. Egyszer voltam Amerikában, éreztem a szabadságot. De azt mondják több helyen érezni lehet, például Ausztráliában is. De Európában nem lehet, mert itt nincs is szabadság, mert semmi se a tiéd. És hogy kié minden? Nem tudni. Senki se tudja, de nem is akarják tudni. De a legtöbben amúgy élvezik ezt, mert biztonság érzést ad nekik, meg kényelmet. Meg azt is élvezik, hogy bár nekik sincs semmijük, szabadságuk meg aztán főleg nincs, de másnak sincsen semmije. És az európai emberek ezt élvezik. Aki meg nem, az elhúz Amerikába. Egyszer voltam Amerikában. Akkor még nem értettem teljesen ezeket a dolgokat. Ha értettem volna, nem jöttem volna vissza ide. Inkább meghaltam volna a pusztában, szabadon. Vagy legalábbis úgy érezve magam, mintha szabad lennék.

(C) 2014 Baráth Endre

A Perverzember története

A Perverzember története

A Perverzember nem volt mindig perverz. Egykor teljesen normális ember volt, de aztán idővel egyre több perverzitása derült ki.

Legelőször azzal kellett szembesülnie, hogy homoszexuális. A Perverzember akkoriban azt gondolta, hogy ő nem homoszexuális. Azonban gyűlölte a homoszexualitást valamiért, bár maga se tudta pontosan miért. De egyszer valakitől azt hallotta, hogy aki a homoszexualitást gyűlöli, az a homoszexuálisokat is gyűlöli. Pedig ő azt hitte, hogy nem gyűlöli őket, csak azt, amit csinálnak. De ekkor rájött, hogy ő bizony gyűlöli a homoszexuálisokat. És ekkor beléhasított a felismerés: aki gyűlöli a homoszexuálisokat, az valójában látens homoszexuális. Nagyon szomorú lett ekkor, mert ekkor rájött, hogy ő maga is homoszexuális. A Perverzember nagyon szomorú lett ettől, pedig ekkor még nem is sejtette hogy mi vár rá később.

Idővel ugyanis kiderült, hogy ő biszexuális, ugyanis az ellenkező nem felé továbbra is vonzalmat érzett. Ekkor arra gondolt, hogy, na, legalább nem vagyok homoszexuális. De ekkor azonban eszébe jutott, hogy ő gyűlöli a homoszexuálisokat, tehát homoszexuális és biszexuális is egyszerre. Ettől még szomorúbb lett.

Aztán egyszer az volt, hogy nézte a tévét, és egy természetfilmben állatokat látott, amik épp párosodtak. Az állatok hasonló mozdulatokkal szexeltek, mint az emberek, ezért a Perverzembernek szexuális gondolatai támadtak. És ekkor rájött, hogy ő sajnos az állatok felé is vonzalmat érez szexuálisan, hiszen az állatok párosodásáról a szex jutott eszébe. A Perverzember nagyon szomorú lett, mert rájött, hogy milyen perverz.

Egyszer aztán az történt, hogy elment a piacra bevásárolni, és meglátott egy krumplit, amely férfi nemi szervre hasonlított. Egy kicsit nevetett magában, hogy milyen vicces, hogy ilyen alakja van egy krumplinak. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy mivel ő homoszexuális, ezért a férfi nemi szerv látványától szexuális gondolatai kell hogy támadjanak. Támadtak is. És ekkor szegény Perverzember rájött, hogy ő a növények felé is szexuális vonzalmat érez.

A Perverzember egyre szomorúbb lett és egyre rosszabbul érezte magát, mert rájött hogy milyen perverz. Nem akart perverz lenni, de tudta, hogy nem tehet semmit. És akkor még nem is gondolta, mi vár rá később…

(C) Baráth Endre

Te – avagy nem menekülhetsz önmagadtól

Te – avagy nem menekülhetsz önmagadtól

Szerintem egy ember a legnagyobb hibát akkor követi el az életében, ha nem mer szembenézni azzal, hogy egyén. Mit is értek ez alatt?

Azt, hogy minden értelmes, gondolkodó ember eljut egyszer oda hogy rájön: egy bizonyos szint után nem várhat válaszokat másoktól. Másképp megfogalmazva: minden kérdésnek, problémának megvan az a szintje, ahol magadra maradsz vele.

Tanulunk egymástól, elmondhatunk dolgokat, élményeket, információkat, következtetéseket egymásnak. Elmesélhetjük a tapasztalatainkat, akár az egész életünkről, akár a világnézetünkről, bármiről. Meggyőzhetjük egymást, akár teljesen megváltoztathatunk valakit. Segíthetünk egymásnak abban, hogy jobban átlássa a dolgokat, bölcsebb legyen, okosabb legyen. De egy szint után már magunkra maradunk. Lehet, hogy egy-egy konkrét kérdésben újat és újat tudunk tanulni másoktól – idővel egyre kevesebbet, bár az a kicsi is sokat számíthat – de úgy általában az ember átfogó gondolkodása, világnézete egyre kevésbé fog függni ezektől a kis dolgoktól. Tehát magunkra maradunk.

Ez a dolog részben hasonlít egy másik problémára, méghozzá arra, hogy nem lehet 100%-os biztonsággal tudni semmit. Ez nem jelenti azt, hogy elég nagy biztonsággal ne lehetne tudni a dolgokat, akár a legfontosabb dolgokat is. Sokan azzal nyugtatgatják magukat hogy úgyse lehet semmiben biztos az ember. Na ja, biztos nem. De valamennyire biztos igen. De sok ember azzal eteti magát hogy “ááá úgyse lehet semmit se biztosan tudni”.

Sajnos a legtöbb ember már ezeken a problémákon elakad. Pedig még ezek után is van egy másik probléma, amiről az elején írtam: végül magadra maradsz. Mindig lehet majd kicsit fejlődni, kicsit bölcsebbé válni, kicsit biztosabbnak lenni a világnézetedben, de mindenben eljön végül egy olyan szint, ahol már csak te maradsz. És bármennyire is fájó, de ez az egyén, az indivídum, az értelmes lény egyik lényege.

Keresztényként miért nem hiszek a hitben?

Keresztényként miért nem hiszek a hitben?

A hit (vagyis amit hitnek neveznek) egy hatalmas választóvonal a különféle emberi gondolkodásmódokban és világnézetekben. A különféle vallások előszeretettel hivatkoznak a hitre, mint valamiféle mindent “megmagyarázó” dologra, miközben épp azt állítják hogy a világ lényegi dolgait (pl. Isten, Istennel kapcsolatos dolgok) nem lehet megmagyarázni, hanem – ahogy fogalmaznak – “nem lehet érteni, hanem ebben hinni kell”. Mondhatjuk úgy is, hogy ez a vakhit.
Más világnézetek (pl. ateizmus, materializmus) pedig ennek épp az ellenkezőjét állítják: a dolgok megérthetők, kutathatók, vizsgálhatók. Szerintük a hit egy ostobaság, és rendkívül káros dolog.
Az “arany középutas” emberek pedig úgy gondolják, hogy az igazság valahol a kettő között van.
Ez az írás nem arról szól konkrétan, hogy kinek van igaza, hanem mint keresztény próbálom azt elmagyarázni, hogy én miért nem hiszek abban a hit-fogalomban, amit a közvélekedés és a kereszténység nagy része hitnek nevez. Az írás keresztényeknek szól, tehát úgy próbáltam megfogalmazni, hogy ők megértsék.

Ami talán a legfontosabb, hogy természetesen én nem hiszek a vakhitben, és ilyesmit nem is olvastam a Bibliában. A Bibliában szereplő hívők sosem azért hittek Istenben, Isten dolgaiban, mert valami megmagyarázhatatlan vakhittel hittek. Ez persze nem jelenti azt, hogy értettek is mindent. És itt a lényeg: természetesen én sem állítom azt, hogy valamiben csak akkor lehet hinni, ha teljesen értjük, ismerjük, “látjuk”. Nem is lehetséges minden tudni, mindent teljesen érteni, sem a világból, sem önmagunkból, sem semmiből. Ilyesmit csak valami elavult, buta materializmus szokott állítani. (Valójában még az is egy hazugság, hogy pl. egyszerű anyagi dolgokat, mint pl. egy szék teljesen megérthetünk.)

Tehát én azt állítom, hogy a Bibliában található hívők hite egyáltalán nem vakhit, egyáltalán nem valami zavaros-misztikus, megmagyarázhatatlan valami. Az viszont tény, hogy a mai keresztény egyházak nagyrészt ilyennek tartják a hitet, és ezt is hirdetik.

Az alapvető probléma szerintem a hit magyarázata és gyakorlata körül az, hogy a keresztény hívők sem merik semmire se rámondani hogy bizony nem tudják és pont. Nem merik önmaguknak sem bevallani, hogy amit nem tudnak, azt nem feltétlen lehet kimagyarázni holmi zavaros hit dologgal, hanem be kéne vallani hogy nem tudják.
Persze, az tény, hogy a mai világban nehéz ezt tenni, hiszen a mai korszellem (a materialista-ateista korszellem) azt hazudja, hogy mindent tudni lehet és kell is. Azt hazudja, hogy amit nem lehet bebizonyítani az nincs is. Azt hazudja, hogy amit nem lehet egy laboratóriumban fél óra alatt bebizonyítani, az nincs is. Csakhogy ez persze hazugság, és ezt tudják ők is. Persze ők sem merik bevallani, hogy bizony az életük nagy része nem félórás, bármikor megismételhető fizikai kísérlet, hanem kockázatos és bizonytalan ÉLET.

Tehát úgy gondolom a materialisták és a keresztények is átestek a ló túlsó oldalára. A keresztények esetén ez nagyon tragikus és szomorú dolog. Mert mit is tanítanak és gyakorolnak a keresztények a hittel kapcsolatban? Azt, hogy ha valamiben “hinni kell”, azt nem is lehet tovább vizsgálni, nem lehet jobban megérteni, nem is kell, sőt, bűn tovább kutatni, mert akkor “hitetlen vagy”. Nos, ez totálisan ellenkezője annak, ami a Bibliában van. Olyat is kitaláltak egyes keresztények, hogy “hinni szívvel kell”, és itt persze valamiféle érzelmes-romantikus szív fogalomra gondolnak, és nem arra ami a Bibliában van. Mert a Biblia a szív szót épphogy a bölcsességre, egyfajta mélyebb értelemre alkalmazza, méghozzá látványosan.

A materialista korszellem egy másik hazugsága az, hogy amit az ember nem tud pontosan megmagyarázni, pontosan megfogalmazni, az nem is lehet igaz. Vagy ha mégis, akkor az az ember aki állít valamit, de nem tudja pontosan megmagyarázni, az hülye. Hülye és értéktelen ember. Mert ügye csak az az igazi, értékes ember, aki profin megfogalmazva és pontosan meg tud mindent magyarázni.

Persze túlzok, de így talán érthetőbb mit akarok mondani.

Ugyanígy, sok keresztény úgy gondolja és gyakorolja, hogy aki nem vallja az ő hit és szív fogalmukat, az nem is keresztény, vagy legalábbis súlyosan tévelygő eretnek. Ki is közösítik maguk közül azokat, akik nem merik lelkesen és magabiztosan kijelentgetni mindenféléről hogy ők bizony azt hiszik, szívvel. És hogy azt hinni kell, szívvel, és kész, pont. Nem kell kutatni, megérteni, keresni, hanem az úgy teljes és kész, hogy “szívvel hisszük”.

És mi ennek a magyarázata? Miért viselkednek így a hívők, és miért tanítják ezeket? A kulcs szerintem a hatalom és a büszkeség. Mert milyen menő(nek tűnik) az hogy ha valamit nem értünk, arra szépen rámondhatjuk hogy “szívvel hisszük”. Milyen dicsőségesen hangzik! Milyen magabiztosan! És hát aki magabiztos és határozott, annak biztos igaza is van! Na meg milyen király dolog az, hogy nem kell kutatni, keresni, gondolkodni, hanem csak hasunkra ütünk, és kijelentjük hogy “hiszek, szívvel”… Aki pedig be meri vallani, hogy ő bizony egy csomó mindent nem ért, nem hisz, nem tud, azt kiközösítik, lenézik, megvetik. Ugyanúgy, ahogy a materialista korszellem (amely kisajátította magának az értelmet, értelmességet) is lenéz mindenkit, aki nem tud mindent.

Persze túlzok, direkt eltúlzom amit írok, de azért, hogy jobban ki tudjam fejezni mit is akarok mondani.

Végül még pár mondat arról, hogy vajon Isten mit gondolhat erről a “szívvel hiszünk” misztikus-zavaros izéről? Hát szerintem a következőket: “hát ezek már mindent hisznek, tehát nekem már nincs itt tennivalóm…”
Jézus szerintem erről beszélt, amikor azt mondta, hogy “legyetek olyanok mint ezek a gyermekek”. A kisgyerek nem szégyelli, ha nem tud valamit (jó esetben), és kutat. És pont azért tud jól kutatni, mert nem csapja be magát azzal, hogy ő aztán nagyon menőn és magabiztosan tud mindent. Na persze, ahogy felnő, úgy öli meg önmagában ezt a mentalitást… Pedig Jézus szerint ezzel a mentalitással lehet Istent megismerni…